Négy hónapos volt M, amikorra időzítettünk egy középtávú repülést - illetve kettőt, nyilván vissza is jöttünk. Nagyon sokszor hangsúlyozzuk itt a blogon és a való életben is, hogy a repüléseink nem öncélúak. Nem azért mentünk, hogy menjünk. Nem akartuk M-et egy közepesen hosszú repülésnek csak úgy kitenni, mert annak semmi értelme. Nem fair vele szemben és nem fair a többi utassal szemben sem. Az utazásnak több, konkrétan három oka volt, hogy oda és úgy akartunk repülni, ahova és ahogy: születésnap, gold státusz és felkészülés a hosszútávú repülésre. Hadd fejtsem ki ezeket.
A születésnap az egyik nagymamáé volt, aki történetesen épp a nyolcvanadikat töltötte be. Szerettünk volna erre a kerek dátumra valami emlékezeteset kitalálni, valamit, aminek biztosan nagyon örülne. Az utazás tehát nagyjából adott volt. A helyet, ahova mennénk, nyilvánvalóan befolyásolta M is, hiszen nem akartunk a világ másik végére repülni vele, bármilyen emlékezetes lett is volna. Ezelőtt M csak rövidtávot repült - rövid távnak nevezünk minden három óra alatti repülést. Nem akartuk ennyi idősen egy 10+ órás útra vinni csak azért, mert meg tudnánk tenni. Viszont azt is szem előtt kellett tartanunk, hogy ősszel mindenképpen repülünk egy hosszabbat, amikor a Chicago maratont megyek lefutni, Dalma és M pedig elkísér. Ez, tekintve, hogy nem is egyenesen repülünk, hanem előtte eltöltünk pár napot San Diegoban is, egy hosszabb repülés lesz és erre időben el akartuk kezdeni M felkészítését. Adódott tehát, hogy ezúttal ne rövid, de még ne is hoszútávot repüljünk, hanem a kettő között valahol. Olyan négy óra sugarú körben gondolkodtunk, azaz bárhová, ami ezen a távolságon belül van. A harmadik szempont pedig az volt, hogy Dalma karnyújtásnyira volt a British Airways aranyfokozatú (gold) státuszától. Egy középtávú úttal pont el tudná érni azt.
Ez utóbbi talán igényel némi magyarázatot, de itt ahelyett, hogy foglalnám a helyet az interneten, inkább visszautalnék egy korábbi bejegyzésre, amiben a státuszokról és a velük járó előnyökről írtam. Szóval babával utazást és természetesen a saját pénztárcánkat kímélve úgy döntöttünk, hogy a fenti három legyet csodálatosan lehet egyszerre lecsapni. Ki kell tapasztalnunk, hogy milyen, amikor nem csak két órát töltünk repüléssel M-mel, amikor már biztosan kell etetni is, pelenkázni is, szórakoztatni is. És emellett jól jönnének a Tier pontok, amivel Dalma goldot szerez, és egyébként a nyolcvanadik születésnapra amúgy is szerettünk volna valami nagyobb, szebb ajándékot venni. Ezzel tehát eldőlt, hogy egy durván négy órás repülőútra megyünk, négyen, üzleti osztályon, azaz business classon repülve. A választás pedig Tenerifére esett.
Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy milyen volt a repülés, illetve milyen volt a földön a repülést megelőző élmény. Lesz még két rész, a másodikban a szállodai tartózkodásról szeretnénk írni, bemutatva, hogy kisgyerekkel hogyan mentünk ismeretlen helyre, mi mindent vittünk és hogyan oldottuk meg. A harmadikban pedig a kirándulásokról, túrázásokról írunk, valamint körbejárjuk azokat a veszélyeket, amelyekről eleinte mi sem tudtunk, hogy egyáltalán léteznek.
Mivel az út tulajdonképpen ajándék volt a nagyinak, nem csak azt nem tudta, hogy hová utazunk, de magáról az utazásról sem tudott. Egészen az előző estéig, amikor is ki kellett, hogy derüljön, hogy lesz valami, mert látványos pakolásba kezdtünk. És amikor elkezdtem bezsákolni M autós mózesét az isofixszel együtt, azért az már gyanús volt. Meg elkezdtem tél közepén rövidujjú pólókat berakni. Meg fürdőruhát. De egészen az indulás pillanatáig sikeresen adtuk el a sztorit, hogy autóval megyünk valahova pár napra kirándulni. Amikor a taxi megállt a ház előtt és elkezdtünk becuccolni, akkor derült ki, hogy kocsival megyünk, de nem a miénkkel és csak a reptérig. Azt továbbra sem tudta, hova.
A reptéren, miután nekem már korábban meglett a gold státuszom, egyenesen a First Wing-be mentünk. A First Wing a terminál egy elkülönített része, normál esetben nagyon kevés utassal, szinte semmi sor nem szokott lenni, míg az economy, de még a business utasok is rendszeresen szoktak sokat várakozni. A First Wing fenntartott azoknak, akik első osztályon (first class) repülnek, illetve a gold tagoknak. Számunkra a legvonzóbb a külön pult a csomagfeladáshoz volt, valamint a külön biztonsági ellenőrzés. Nem csak valóban fizikailag is elkülönült, saját biztonsági ellenőrző kapui vannak itt az utasoknak, de amikor megjelentünk a kisbabával a hasunkon, akkor a két sáv közül az egyiket le is zárták - csak nekünk. Minden mögöttünk érkező utast megkértek, hogy használja a másik szalagot, azért, hogy nekünk minél kevésbé legyen stresszes maga az ellenőrzés. Ma már rutinosabban megy az áthaladás az ilyen pontokon, akkor ott nagyon hálásak voltunk a személyzetnek, hogy megadták ezt a kis nyugalmat nekünk.
A taktikánk amúgy a reptéren egyszerű. Dalma reggel magára csatolja M-met egy hordozóban még a lakásban és onnantól csak vele foglalkozik. Az én dolgom az összes csomag levitele, taxiba bepakolása, a reptéren a kipakolás, valamint a pultnál a checkin és a csomagfeladás. A biztonsági ellenőrzéshez a hordozót le kell venni és M-et kézben átvinni, amíg ez megtörténik, én intézem a folyadékok kipakolását, a laptopok és egyéb tárgyak tálcákba rendezését. Dalma M-re figyel, illetve mikor átjutott, szemmel tartja a csomagjainkat, amíg én összepakolok. A gyorsabb haladás érdekében mindent, ami folyadék, egy kis zsinóros hátizsákba teszek, ami mindig az egyik kijelölt gurulós kézicsomagban van. Ezáltal biztosan tudom, hogy semmi másból nem kell kipakolni, semmit nem kell kinyitni. Minden, amit ki kell venni a kapunál, az ugyanabban a táskában van. Nem csak gyorsítja a folyamatot, de egyszerűbb is visszapakolni mindent utána. Mostanra már rutinosan haladunk át ezeken az ellenőrzéseken, előre kérem a betéteket a tálcákba a nagyméretű folyadékokhoz, mindennek megvan a helye és az ideje. Ezzel egyébként azt is sikerült minimalizálni, hogy valamit ott felejtsünk.
Gold utasként a biztonsági ellenőrzés után az az előny is megvan, hogy nem kell átbumlizni egy reptéri terminálon a váróig, vagyis a lounge-ig. A First Wing-ben közvetlen folyosó vezet a váróhoz, nem kell lemenni egy mozgólépcsőn, átverekedni magunkat a tömegen, majd vissza egy másik mozgólépcsőn. Nem kell átmenni a vámmentes bolton sem, ahol a szagok, zajok vagy a fények felkelthetik M-met, ha esetleg aludna. Az ilyen apróságok azok, amik élménnyé tudják tenni az amúgy kellemetlen reptéri áthaladást. Mondanom sem kell, hogy csakúgy, mint a korábbi repüléseink, ez is remekül indult. Nyugodtan, idegeskedéstől mentesen, kényelmesen. Élmény volt. Ez számunkra azért is fontos, mert ha már utazunk, akkor szeretnénk, hogy a repülés ne egy kötelező kényelmetlen kör legyen, hanem már itt kezdődjön a pihenés, valamint (és ez a fontosabbik) szeretnénk, ha M kiegyensúlyozott boldog kisbaba lenne. Ha mi idegeskedünk, kiabálunk, akkor M is nyugtalan és sírós lenne, igyekszünk tehát ezt elkerülni.
A váróban még mindig nem mondtuk el, hova megyünk, csak azt, hogy van idő bőségesen reggelizni. Itt készült a nyitókép Dalmáról és M-ről is (igen, az alkoholmentes pezsgő) és itt készült a reggelijeinkről is a fotó, amit a meglepett nagymama rögtön egy Baileys-zel indított.
Az ajándék remekül sikerült, születésnaposhoz méltó út vette kezdetét a váróban. Mi közben a szokásos dolgokat intéztük. Felváltva ettünk, mert sosem lehet tudni, mennyi időnk van evésre. Amíg M aludt, én már hoztam a váró kávézójából a frissen forralt vizet, hogy elkezdjem M reggelijét is bekeverni, no meg a termoszt is megtöltöttem, hogy legyen út közben is mit ennie M-nek. Négy órás út, azt hiszem két étkezésre készültünk, de vittünk alapanyagot egy harmadikhoz is. A gond ezekkel a repülésekkel, hogy nem tudhatod előre, ténylegesen meddig fog tartani.
Mert mik történhetnek? Késhet az indulás, akár órákat is, mint ahogy velünk is történt a Madridból hazautunkon. Menet közben ami lelassíthatja az utat, az lehet időjárás (kerülni kell egy nagyot például), lehet sztrájk, de lehet váratlan esemény is, ami miatt mondjuk valahol máshol kell leszállni. Extrém esetben akár egy fél nappal is lehet számolni, hogy később érünk oda, mint ahogy terveztük, a babának pedig akkor is ennie kell, ha piros hó esik. Aki anyatejes, annak persze ilyen problémája nincs, nekik mindegy, mi történik. Ezeket a példákat csak azért mondom, mert szeretnénk egy krízis közben is megőrizni a nyugalmunkat azért, hogy M is megőrizze a nyugalmát. Nem olyan utasok vagyunk, akik mindig attól tartanak, hogy mi romlik el, vagy mi mehet rosszul. Csak épp szülők vagyunk, igyekszünk felelősségteljesek lenni, továbbá a mérnök mindig a legrosszabbra tervez, de a legjobbat reméli. Még az egyetemen tanultuk meg: plan for the worst, hope for the best.
A beszálllásnál igazából mindegy volt, mikor érünk oda, business jeggyel bármikor beszállhatunk, de a sok kézicsomag miatt jó dolog volt, hogy elsőként engedik a gyerekeseket felszállni. Ehhez amúgy nem kell business jegy sem, bármely légitársaságon elsőként szoktak beszállni a gyerekesek és a segítséget igénylők.
A fedélzeten megkaptuk a szokásos babaövet, amiről még nem írtam. Egyáltalán nem bonyolult használni és a személyzet is segít, ha szükség van rá. Amikor első utunk volt, azonnal jeleztem is, hogy még sosem használtam, mutassa meg, hogy kell. Egy kisebb övről van szó, amivel az ölben ülő babákat lehet bekötni, a szülő saját övéhez rögzítve.
Az öv közepén található egy kis hurok, ami az öv része, ezt kell átbújtatni a saját öveden, még mielőtt a baba ott ülne.
Amint ez megvan, jöhet M és egyszerűen a piros övvel kell becsatolni, ami után valahogy így fog kinézni. A lentebb látható nagy hurokba kell beleképzelni a csecsemőt.
Fontos lehet tudni, hogy a babának nem kell az ölben utaznia, utazhat saját széken is. Lehet neki is foglalni egy ülőhelyet, amikor a jegyet veszem. Ezt egyébként többnyire nem lehet online magamnak elintézni, fel kell hívni az ügyintézőket, csak ők foglalhatnak ilyen jegyet, de ez társaságonként változik. Amennyiben saját ülése van, akkor vagy tudnia kell biztonságosan ülni egyedül - azaz kb fél éves kora előtt esélytelen ez. Vagy utazhat olyan autósülésben, amelyet engedélyeztek repülőgépes használatra is. Sok ilyen van, mi amikor választottuk az ülést, eleinte szempont volt ez, majd rájöttünk, hogy butaság. Legalábbis szerintünk. Mint ahogy azt már írtam korábban, maguk a gyártók sem javasolják, hogy a baba két óránál többet üljön ilyen székben. Sőt, újszülötteknél ez az érték fél óra, mert a gerincének és a tüdejének is rosszat tesz az összenyomott helyzet. Tehát eszünk ágában sem volt négy órát ültetni egy ilyen székben, jobb az ölünk, ahol kényelmesen alhat. Mivel azonban középtávon repültünk, egyfolyosós, azaz keskenytörzsű géppel, a business class itt tualjdonképpen azt jelenti, hogy ugyanolyanok a székek, mint turista osztályon, csak középen nem ül senki. Na M itt le tudott pihenni fekve, ha éppen olyanja volt.
A repülés egyébként kellemesen telt. Érezhető volt, hogy M simán át tud aludni egy két órás utat, de négyet azért nem. Sokat foglalkoztunk vele, játszottunk (elvittük pár plüss állatkáját), énekeltünk neki és többé - kevésbé sikerült is nyugodtan repülnie. Igaz, mögöttünk volt egy kb öt éves kislány, aki nagyon izgatott lett, amikor M-et meglátta. Mindenáron igyekezett magára felhívni a kisbaba figyelmét, ülés rángatással, sikoltozással, mindennel. Amikor ez sikerült, M persze sírt, így megnyugtatni külön küzdelem volt. Felírtuk ezeket a tapasztalatokat magunknak. Az egyik úton egy nyugdíjas pár ült előttünk, akik leszálláskor hátrafordultak, hogy nahát, milyen csendben utazott a baba, szinte semmi hangját nem hallottuk! Dalmával mindketten nőttünk vagy húsz centit a büszkeségtől.
Ezt leszámítva maga az út eseménytelen volt. Érdemes talán még annyit megjegyezni, hogy szükség esetén a személyzet szokott tudni kispárnát, takarót adni, esetleg ez jól jöhet, ha van kéznél. A kispárna jól jön az elfáradt szülő karja alá, amiben a csemetét tartja, a takaró pedig akkor, ha esetleg túl jól működne a légkondi a fedélzeten és fázna a baba. Maga az utazás egyébként továbbra is jól ment, aminek nagyon örülünk, magunknak pedig megjegyeztük, hogy azért majd tizenegy órás úton készülnünk kell játékokkal.
A következő részben (ami nincs külön megszámozva, mint második rész) a szállodáról írok, hogy milyen szolgáltatásokat várhatunk el, miket kell előre jelezni vagy igényelni, illetve arról, hogyan tudtunk egy kisbabával olyan hétköznapi dolgokat csinálni, mint a reggelizés vagy a vacsorázás.
