Ez a harmadik és utolsó rész a születésnapi - gold státusz szerzős - hosszútávú repülésre felkészülős utazásunkról.  Az első részben írtunk a repülésről, hogy miben különbözött a rövidtávútól.  A másodikban arról, hogy a szállodában milyen szolgáltatásokat kérhetünk, mint kisgyermekes család, illetve arról, hogy mi hogyan boldogultunk M sírásával vacsora közben.  A harmadik dolog pedig a kirándulások, amiket meg akartam említeni, közte olyan életbevágó, vagy inkább létfontosságú dolgokról, amik szó szerint életet veszélyeztethetnek és mi nem is tudtunk erről, az utolsó pillanatig.

M születése előtt elég sokat utaztunk, külön-külön még a megismerkedésünk előtt, aztán együtt is. Az évek alatt kialakultak szokásaink, amiket szerettünk, például az, hogy csak nagyon kivételes esetekben reggeliztünk a szállásainkon, inkább mindig megkerestük az adott városban lévő legjobb reggelizőhelyeket. Jópofa szokás volt, ám egy pár hónapos babával roppant nehéz ezt ugyanúgy csinálni. El is engedtük, majd visszatérünk ehhez, amikor M már kicsit nagyobb lesz. A szülővé válásunkkal a programválasztás is módosult, amit egy cseppet sem bánunk, mert M végtelen örömöt hozott az életünkbe a megszületésével.

A korábbi részekben leírt indokok mellett Tenerifére azért is esett a választás, mert voltunk már ott korábban, így ismerős terepen könnyen tudtunk kirándulásokat, programokat szervezni a születésnapra, mintha számunkra is idegen terepen mozognánk.  Tudtuk mit érdemes, mit nem, sőt, eleve azt is fel tudtuk mérni, hogy melyik általunk ismert program vállalható egy pár hónapossal is.  Legalábbis azt hittük.  Vannak egyszerű dolgok, mint például az étterem választás.  Az ember kikeresi, minek vannak jó értékelései és odamegy.  Legutóbb mi is így csináltuk és találtunk egy rendkívül eldugott, pici, családias éttermet, távol a turistaútvonalaktól.  Nem is volt angol menüjük, nem is beszéltek a spanyolon kívül más nyelvet sem.  A helyieket kiszolgálni nem kellenek ilyen úri dolgok.  Na ebbe az étterembe eldöntöttük, hogy nem megyünk.  Nem emlékszünk semmilyen infrastruktúrára (pelenkázó, magasszék), de még hely is szűken lenne a babakocsinak, ha M egyáltalán épp aludna.  A nyitvatartása sem igazán passzolt M akkori napirendjéhez, amitől nem akartunk csak azért eltérni, hogy egy jó helyi kaját együnk.  Ettünk a múltkor.  Kihúztuk a majomkertet is, mert M épp csak megkapta a harmadik adag gyermekkori oltását, még nem gondoltuk, hogy feltétlenül állatsimogatóba kellene menni vele.  Vannak tehát egyszerű döntések.  Vannak viszont meglepetések is.

A leghíresebb látnivaló a szigeten talán az El Teide vulkán, ami Spanyolország legmagasabb pontja is egyben, a maga 3715 méteres magasságával.  Ez három Kékestető - egymáson.  De nem is igazán a magassága az, ami miatt szeretjük, hanem a táj, illetve annak változása miatt felfelé haladva.  A vulkanikus maradványok, az élővilág változása tengerszinthez képest, a fantasztikus túraútvonalak mind olyan dolog, ami egyedivé és varázslatossá teszi nekünk.  Adott volt, hogy a születésnapos nagymamát is elvisszük ide.  Nem is okoz neki problémát, hiszen a tetejére egy libegő vagy sikló visz fel, ennek az indulási pontja pedig autóval megközelíthető, így idősek is bátran nekivághatnak.  Ez tipikusan egy olyan program, amit előre érdemes lefoglalni amúgy is, hát még a pandémia miatt.  Mi mégsem tettük ezt, hiszen nem volt akkora gyakorlatunk még, hogy előre meg tudtuk volna jósolni: melyik nap hány órakor akarunk felmenni a csúcsra.  Gondoltuk, aznap amikor alkalmasnak látjuk, majd megoldjuk.  Nem jutottunk el idáig.

Az előkészületek során írtam össze a dolgokat, csináltam a tervet, amikor megütötte a szemem egy felirat: három éves kor alatt nem használható a sikló (vagy libegő - nem tudom a cable car-nak mi a helyes megfelelője).  Ez izgalmas - vajon miért nem?  Egyébként terhes nők sem használhatják.  Ez a kérdés vezetett el minket valamire, amire korábban nem gondoltunk: a magashegyi betegség, vagy altitude sickness.  Mi a fene?

A magashegyi betegség a légkör nyomásával és oxigéntartalmával függ össze és azt az állapotot írja le, amikor az emberi test nem tud alkalmazkodni a megváltozott külső körülményekhez.  Testünk nagyon jól érzi magát tengerszinten, ahol egy adott nyomáson adott mennyiségű oxigént tud a tüdő belélegezni.  Ahogy egyre magasabbra megyünk, a légköri nyomás egyre csökken.  A légkör oxigéntartalma továbbra is ugyanaz a 21%, mint lentebb, csak éppen kevesebb részecske van egy köbméterben, így annak a kevesebbnek a 21%-a az az oxigén, amivel be kell érnie a tüdőnek.  A testünk egy fantasztikus szerkezet - kompenzál, amikor kell.  Ha egy lélegzettel kevesebb oxigénhez jut, akkor többször kell lélegezni ugyanakkora mennyiséghez - szaporábbá válik a légzésed.  A tünetek ezen kívül fejfájás, szédülés, hányinger, étvágytalanság.  Ez így önmagában nem halálos nyilván, de amennyiben nem történik változás a külső paraméterekben, veszélyessé válhat - különösen egy pár hónaposnak.  Nem csak hegymászókat érint, bár a magyarországi terepviszonyok ismeretében az ország elhagyása nélkül mi soha nem tapasztaljuk ezt meg, így szerintem ez nem egy olyan közismert dolog, mint mondjuk a hasmenés a menzai kajától.

Mindenesetre a népesség negyede érintett akkor is, ha nem tud róla, a megoldás a helyzetre pedig nagyon egyszerű: vissza kell menni alacsonyabb területekre, ahol elmúlnak a tünetek.  Na de milyen magasságokról van szó?  Értem én, hogy a siklóra nem vihetjük fel M-met, de akkor megvárhatnak Dalmával minket lent a parkolóban?  Nos, határeset.  A cikkek, leírások, orvosi javaslatok nem határoznak meg egzakt magasságot, ami felett rossz és ami alatt jó, de durván valahol 2500 méterre teszik azt a határt, ami felett már számolni kell a betegség tüneteivel és esetleg negatív hatásaival.  Ez nem azt jelenti, hogy 2499 méteren még jó minden, 2501 méteren pedig nem, hanem azt, hogy valahol van egy határ, ami felé közeledve a test kezdheti kényelmetlenül érezni magát, átlépve azt pedig a folyamat felgyorsulhat.

Lehet, hogy paranoiás szülők vagyunk, de a sikló alsó állomása 2356 méter magasan van, a 2500 pedig egy felnőtt emberre becsült határvonal, M pedig pár hónapos volt ekkor.  Mi a szokásos módon döntöttük el, mi legyen.  Risk vs Reward.  Mi a rizikó és miért vállalnánk be?  A rizikó az, hogy M rosszul lesz, hányhat, a kis teste esetleg nem tud megbirkózni a külső körülményekkel.  Mi a jutalom?  Az, hogy felmehetünk valahova, ahol egyébként ketten már voltunk.  Hmm, nem tűnik annyira jó biznisznek.  Konkrétan a jutalom nem annyira jó, hogy ezért a rizikót bevállaljuk.  Abban maradtunk tehát, hogy elindulunk fel kocsival, a GPS folyamatosan mutatja a magasságot, amin vagyunk (meg az út menti táblák is).  Megyünk szép lassan a forgalommal (a sok turista miatt itt sosem lehet gyorsan haladni amúgy sem) és az első szokatlan jelre megfordulunk és tűz vissza le.  Ha fel tudunk menni az állomásig, akkor felmegyünk, ha nem, akkor nem.  A tervet tett követte, M aludt az autós mózesben, Dalma mellette ült hátul és nézte, hogy reagál.  Végül 1950 méteren szólt, hogy szerinte M szaporábban veszi a levegőt álmában.  Rögtön az első lehetőségnél meg is fordultam és mivel a nap ezen szakában mindenki hegynek felfele ment, a lefele üres úton toltam neki.  Valahol 1400 méter környékén találtunk egy remek helyet, ahol megálltunk túrázni egyet, illetve mint az a nyitóképből látható, M ekkorra meg is éhezett.

Túlreagáltuk?  Mehettünk volna feljebb?  A mókás az egészben, hogy másnap Dalma és M nélkül visszamentünk, hogy mégis csak megmutathassam a holdbéli tájat.  Mit ad Isten, a parkoló mellett 2300 méter magasan egy anyuka ült egy kövön és szoptatta a csecsemőjét.  Nyilván nem bámultam, így nem tudom, hogy mennyi idős lehetett a baba, lehet nagyobb volt, lehet nem.  Lehet ez az egész magashegyi betegség nem akkora durranás, mint amekkorát mi beleláttunk.  De mi úgy voltunk vele, hogy lesz még tucatnyi alkalom elmenni ugyanide M harmadik születésnapja után is, minek erőltessük most.  A vulkán már ott van párezer éve, csak kibír még három évet a helyén, nem?

Azért is találtuk érdekesnek ezt a magashegyi betegséget, mert végülis repülés során is ugyanez történik és azzal nincs senkinek semmi baja.  A légitársaságok már két napos újszülöttet is engednek repülni, de császáros kisbabával is a szülés utáni tizedik napon már lehet repülni.  Holott a repülők is nagy magasságban közlekednek (az átlagos utazómagasság durván 10 km körüli), miközben a kabinnyomást nagyjából 2500 méternek megfelelő nyomáson tartják.  Ez amúgy nagyon érdekes, hogy hogyan: az évek során sokat változott a technológia.  Manapság a hajtóművekből különböző rendszereken átvezetett úgynevezett bleed air-t pumpálnak a kabinba.  A bleed air arra utal, hogy a hajtómű mely szakaszából származik a levegő - konkrétan a kompressziós szakaszból.  Maga a bleed air egyébként friss, nagynyomású és forró levegő, amit hűteni kell, mielőtt az utastérbe lehetne engedni.  Ez az a levegő, amivel a kabin teljes levegőjét néhány percenként kicserélik.  A legújabb repülőgépek, mint például a 787-es Dreamliner visszahozta az elektromos kompresszort, amit valamikor ötven éve találtak ki - csak éppen ma hatékonyabban működik.  Az, hogy a kabinban mekkora a nyomás, azaz mekkora tengerszint feletti magasságot szimulálnak az utasoknak, géptípusonként változik.  Jellemzően hat - nyolcezer láb, azaz SI rendszerben kifejezve durván 1800 - 2400 méter tengerszint feletti magasságnak megfelelő nyomást tartanak fenn, azaz a szervezetnek olyan érzés, mintha ilyen magas dombra másztunk volna fel.  Ez egyből megmagyarázza, miért fontos hidratálni (vízzel!) repülés során, miért fájhat a fejünk, érezzük magunkat fáradtabbnak.

A többi kirándulást városi sétaként terveztük, remélve, hogy az egyetlen izgalom az lesz, ha M-et etetni kell, esetleg tisztába tenni.  Tél volt, így hihetetlen könnyebbség volt, hogy bárhol, ahol megéhezett, azonnal tudtunk neki enni adni.  Nem kellett egy éttermet vagy hasonlót keresni mint otthon, ahol a hidegben több réteg ruha alól kellene kibányászni, ami az utcán nehéz lehet.  Mint az látható, egy erdő közepén, vagy félig egy csomagtartóban ülve is minden gond nélkül tudtunk etetni, de pelenkát is cseréltünk bárhol.  Mekkora könnyebbség, ha nem kell a hideggel is harcolni!  Az egyetlen dolog, amire figyelnünk kellett, az a napfény volt.

Pici babáknak semennyire nem tanácsos napfényre menni ilyen kis korukban, nem nagyon vannak még pigmentjeik, amik a bőrüket védeni hivatottak.  Mint az látható, ha épp az én hordozómban vittem, aminek nincs beépített napvédője, akkor egy szép nagy kalapot tettem rá és igyekeztünk a szabad bőrfelületeit befedni.  Dalma másik hordozót szeret használni, az övében van ilyen beépített napvédő, elegendő ezt ráhúzni M fejére és nem lesz baja.

Nagyjából tehát ezek voltak a kirándulások, sokat tanultunk itt is, sok tapasztalatot szereztünk és reméljük hogy a fontosabbakat sikerült átadni más szülőknek (vagy leendő szülőknek), hogy ne essenek azokba a hibákba, mint mi.  Vagy ha éppen bevállalósabbak, mint mi vagyunk, akkor lehetőleg minden információ birtokában tudjanak informált döntést hozni, ami szerintük a legjobb a saját gyereküknek!