Ahogy azt már írtam egy korábbi bejegyzésben, sorsolás útján sikerült nevezési lehetőséget nyerni a chicagói maratonra, ami a világ hat legnagyobb, legnépszerűbb és legrangosabb maratonja közül az egyik.  Ezt most már három csillagosként írom, hiszen még a pandémia előtt megvolt New York és Berlin (sőt, Berlint kétszer is futottam).  A maradék három már valószínűleg nem lesz meg, M születése átrendezte a prioritásokat, Chicago még a születése előttről indult.  Ebben a bejegyzésben az utazáskor szerzett tapasztalatokat írom le.  Röviden és lelőve a poént: voltak könnyek (nem csak M könnyei, az enyémek is), közben elátkoztam a pillanatot, amikor belevágtunk ebbe az egészbe, de a futás alatt valahogy minden megváltozott.  Ha tehetném, holnap újra belevágnék.  De nézzük sorban: mik voltak az élmények és mit tanulhatnak mások a mi döntéseinkből?

Kezdjük az alapoknál.  Nem tudom, mások hogyan edzenek maratonra, kisgyerek mellett.  Kora reggel kelés, próbálok Dalmának segíteni a reggeli tennivalókban (öltöztetés, etetés, kis játék stb.), de még ez sem sikerül mindig, annyira álmos vagyok.  Pedig M régóta átalussza az estéket, de valahogy sosem tudunk korán ágyba kerülni, hiszen bármi, amit csinálnunk kell (felnőtt dolgok, mint számlák kifizetése, rokonok látogatásának szervezése, saját utunk szervezése, munka dolgok, otthoni tennivalók), azt akkor tudjuk tenni, amikor M már alszik.  Különben 1) tőle vennénk el az időt, illetve 2) lutri, hogy miközben csinálok valamit, csendben eljátszik a játékaival, vagy üvöltve követeli a társaságomat (vagy Dalmáét).  Kora reggel irány az ovi (ami tulajdonképpen bölcsi), ami csak 20 percre van tőlünk, de a reggeli dugóval oda-vissza 75 perc megjárni.  Aztán munka, kora délután egy újabb óra elhozni, a jelenléte mellett megpróbálni még dolgozni egy kicsit, hiszen a munkaidő tart még.  Majd enni adni neki, jó volna sétálni is menni vele, hiszen aznap még nem volt szabad levegőn, de közben hipp - hopp este fél nyolc lett és már fürdünk, vacsorázunk és irány az ágy (neki).  Ebbe így az edzés nem igazán fér bele.  Ennek megfelelően sajnos nem is volt edzés, hónapokon keresztül.  Csak a kontextus kedvéért: 2019-ben futottam a Los Angeles maratont, amire rendesen készültem is, csak a verseny előtti hónapban 200 km-t futottam.  Most, covid után a leghosszabb futásom 12 km volt, és az is csak egy alkalommal.  Ha egyáltalán eljutottam futni, akkor is max 5-8 km-re volt időm.  Ezen túlmenően pont egy stresszes időszak végére esett ez a mostani verseny.  Költözködtünk, autót cseréltünk, esküvőre mentünk, M oviba (bölcsibe) kezdett járni, Dalma visszament dolgozni - a megszokott rutinunk totálisan szétesett és nehéz volt priorizálni.  Azt mondtuk a baráti körben, hogy olyan szerencsétlenül zsúfolódott egybe sok fontos esemény az életünkben, hogy máskor évek alatt nem történik annyi minden velünk, mint most hat hét alatt.  Ennek a hat hétnek volt a csúcspontja a maraton, ami nyilván egy szerencsétlen időzítés.

M az utazásra már éppen elmúlt egy éves, ami azt is jelentette, hogy a legtöbb kisbabás utazásról gyűjtött tapasztalatunkat dobhattuk ki a kukába.  Ez persze már várható volt, hiszen napról-napra láttuk a fejlődését, hogyan lesz mozgékonyabb, hogyan változnak az igényei.  USA utunk már májusban volt egy M-mel, de az csak a keleti partra, azaz a leghosszabb repült szegmens is csak durván hat óra volt.  A mostani utunk több, mint 11 óra egy irányba, így olyan dolgokra is készülnünk kellett, amire korábban nem.  Mindezt egy mozgékony, reszponzív, hovatovább pajkos és csintalan kis örökmozgóval.

Mivel a gép San Diegoba az ötös terminálról indult, szakítottunk időt a First Wing-re, ahol ismételten nem csalódtunk.  Egy kicsit kellett várakozni, mivel a checkinkor derült ki, hogy M-nek nincs repjegye.  Egészen pontosan a foglaláson szerepel, de a státusza non-ticketed.  Ennek az oka roppant egyszerű: amikor a repjegyet foglaltam, nem volt elegendő aviosom hármunkra.  Lefoglaltam tehát kettőnknek a repjegyet (hiszen a foglalható repjegyek száma véges), majd később, amikor volt elegendő pontom, hozzáadtam M-met utólag a foglaláshoz.  Ezt gyakran szoktuk csinálni, hiszen M-nek amúgy sincs saját ülése, őt bármikor hozzá tudjuk később is adni a foglaláshoz.  Az pedig a British Airways hibája, hogy amikor hozzáadtam, akkor a foglalásra felkerült, de az adókat és illetékeket elfelejtették kifizettetni velem.  Csak a repjegyét fizettem ki, ami (csecsemő lévén) a mi repjegyünk 10%-a volt.  Mivel azonban az adókat nem fizettem ki, repjegyet nem kapott.  Ezt onnan lehet tudni, hogy a foglalásnál szerepel minden utas mellett egy úgynevezett e-ticket vagy elektronikus jegy sorszám.  Na neki ilyenje nem volt.  A megoldás gyors volt, kevesebb, mint öt percet tartott.  A pultból felhívták a BA jegyekkel foglalkozó központját, ahol megerősítették, hogy valóban ez történt és ott helyben a pultnál bankkártyával ki is tudtam fizetni az M jegyéhez tartozó adókat.  Érdemes az utazás előtt ellenőrizni, hogy minden utasnak a foglaláson van elektronikus jegy sorszáma, ne a reptéren kelljen ezzel foglalkozni.

Csak röviden: az utunk először San Diegoba vezetett, a már korábbi bejegyzésekben leírtak miatt, ahol pár napot töltöttünk el, majd innen repültünk Chicagóba, a verseny előtti napokban.  Az eredeti tervek szerint maradtunk volna pár napot, de ez változott: Dalma munkája miatt még aznap, a futás után vissza kellett repülnünk Európába az esti géppel.

Azzal kezdtem ezt a bejegyzést, hogy milyen stresszes időszak végére esett ez a verseny.  Nos, az sem segített, hogy olyan dolgokat kellett leszervezni, mint a szálloda, amit délelőtt 11-ig el kell hagyni, de akkor hogy viszi le Dalma egyedül a csomagokat M-mel, hol fogok letusolni a maraton után, vagy esetleg izzadtan és büdösen szállok-e fel a gépre, pár órával a befutó után?  Nyilván mindez csak hozzáadott a stresszhez és már indulás előtt is komolyan kételkedtem, hogy biztosan akarunk-e menni.  Ér-e az egész ennyit?

Szerencsére a repülőgépünket törölték, legalább is a visszautat, így azt ingyen tudtuk módosítani a verseny napjára, legalább ezzel túl sok stressz és költség nem volt.  Volt elegendő amúgy is.  Az egyiket mondjuk bolond fejjel magamnak okoztam, ez pedig M oltása volt.  M rendesen, menetrend szerint kapja az oltásait, ahogy kell.  Egészen pici korában volt három adag.  A következő adag egy éves korában volt, ez az MMR oltás (kanyaró, mumpsz és rubeola).  Az egy éves születésnapján nyilván épp nem voltunk itthon, mert utaztunk, így próbáltam ezt követően leghamarabb időpontot szerezni az oltáshoz.  A 8/12/16 hetes oltásoknál utána előfordult, hogy másnap M kicsit levertebb, kókadtabb volt, ezért úgy gondoltam, hogy az MMR oltást az amerikai út előtt legalább egy héttel kapja meg, hogy biztosan ne legyen ott semmi gond.  Be is foglaltam, pontosan 7 nappal az utunk előtt és meg is kapta.  Az oviban is szóltam, hogy kapott oltást, lehet, hogy kókadtabb lesz pár napig.  De nem vettünk észre semmit rajta 2, 3, sőt 5 nap után sem.  Boldog is voltam, hogy milyen ügyesen megoldottam.  Majd jött az utazás napja.  Leszálltunk, elmentünk a szállásra, lefeküdtünk aludni.  Másnap reggel: M lázas és kiütései vannak, étvágya meg nincs.  Mondták az oltásnál, hogy ez lehet, de valahogy nem figyeltem, hogy mikor.  Rákerestem.  MMR oltásnál a tünetek 7-10 nappal az oltás után kezdődnek. 

Remek.  Sikerült pontosan abba beleszaladni, amit elkerülni akartam.  De visszaút már nem volt.  Paracetamolt vittünk a lázcsillapításra, adagoltuk neki igény és előírás szerint.  Hősies kislány volt M, amikor épp lement a láza, akkor játékos volt, türelmes, mosolygós, reszponzív.  Amikor lázas volt, akkor is volt valamennyi mosolygás, de volt sírás is, hiszti is, hiszen rosszul érezte magát.  Megterhelő napok voltak ezek.  Voltak programok, amik jól sikerültek (például a híres állatkert látogatása), de voltak egyszerűbb dolgok, amiket fel kellett adnunk - például egy egyszerű vacsora elfogyasztása.  A stressz, az aggódás, a kialvatlanság már ránk is hatással volt.  Mi is ingerlékenyebbek lettünk, néha kapkodtunk és rossz döntéseket hoztunk.  Nem hiába mondta egy cimborám: egy betegség a gyereknél alaposan próbára teszi a házasságot is.  Mert ugye ha mindenki vidám, mindenki jól van, akkor nem nehéz házaspárnak sem lenni.

De hogy az utazásról is írjak - hiszen ez egy utazós blog.  Az odaút 11 órája nem telt rosszul.  Volt egy rövidebb nyugtalan szakasz, de alapvetően ébren és játékosan telt.  M nagyjából három órát aludt, a többit ébren töltötte.  Volt, hogy könyvet nézegettünk vele felváltva.  Volt, hogy játszottunk bármivel, ami a kezünk közé akadt.  Volt, hogy kinézett magának egy utast és incselkedett vele - bújócskázott az ülés fedezékéből.  Nem volt egyáltalán megterhelő az út.  Az óránkat előre beállítottuk, hogy folyamatosan lássuk az otthoni és a san diego-i időt is, így tudtunk picit tervezni.  Várhatóan mikor lesz fáradt, mikor lesz a saját órája szerint este, mikor enne, mikor cseréljünk pelenkát.  Ezt a dupla időzónás dolgot megtartottuk végig, sőt, igazából tripla időzónát állítottunk be az óránkra, mert Chicago egy harmadikban van.

A kemény dió, az eddig legnehezebb utunk a San Diego - Chicago szakasz volt.  Ez egy négy és fél órás út.  Nem számítottunk semmi gondra - nagyot tévedtünk.  Mivel ez az út önmagában is megér egy beszámolót, ezt külön bejegyzésbe rakom.  Nagyon keserves út volt.

A verseny utáni hazaút pedig talán az eddigi legkönnyebb volt, annak ellenére, hogy a maraton lefutása után még sikerült a szállodában lezuhanyozni és egy nagyot sétálni Chicago belvárosában is.  Egy éjszakai géppel jöttünk vissza, M a várakozásoknak megfelelően majdnem az egészet átaludta.  A vacsorát igyekeztem a gépen hamar letudni és átvenni M-met, hogy Dalma is tudjon enni.  Majd igazából álmatlan éjszakánk volt, pedig ágyba hajtogattuk mindketten a széket.  Eleinte M Dalmán aludt, majd rajtam.  A legkisebb rezdülésére is felriadtam, minden mocorgására kinyílt a szemem.  Ráadásul mivel az odaúton rettenetesen hideg volt a gépen, a visszaútra pulcsival, hosszú ujjúval készültünk magunknak és M-nek is.  Nyilván itt meg túl meleg volt, többször arra ébredtem, hogy a lányom átizzadta a pólómat.  De azt leszámítva, hogy mi nem tudtunk rendesen aludni, igazából nem volt semmi gond.  M tudott pihenni, szinte végig aludt, nem kiabált, nem volt semmi műsor.  A másnap, az volt kemény.  Mert ugye ő kialudta magát, neki másnap reggel csak egy átlagos reggel volt.  De nekünk nem.  Mint két vörösszemű zombi, úgy próbáltunk ébren maradni és váltogatni egymást.  Utólag visszagondolva, jobb lett volna, ha valaki végig fent van és mindent intéz, a másik pedig kialussza magát, hogy az utazás utáni napon legalább egy pihent szülő legyen.  Megtanultuk a leckét.

Az utazásban a legnehezebb az volt, hogy most volt először komolyan kötött programunk.  Most volt először, hogy konkrét időpontokban konkrét helyeken kellett lennünk, amihez alkalmazkodni kellett, és ami meghatározta a napunk egyéb részeit is.  Többször volt például probléma az evés.  A maraton előtti napokban rajtszám átvétel van, valamint repültünk is, ami meghatározta, hogy előtte tudunk reggelizni is.  Akár tetszik, akár nem.  Egy felnőtt ehhez tud alkalmazkodni, legfeljebb morog.  M nem tudott és akkor hiszti volt.  Nyugtalan volt, sírt, izgett - mozgott.  Ugyanez a maraton előtti estén, amikor miattam megint konkrét vacsora terveink voltak a másnapi futásra tekintettel (carb loading, azaz szénhidrát - tömés).  Nekem akkor is ennem kell, azt és akkor, amit kinéztünk előre.  Ha lassan készül, ha túl hangos az étterem, akkor is.  M viszont ezeket nem tolerálta, így többször szétváltunk és én intéztem a konkrét programot, Dalma pedig M-nek viselte gondját.  Ami természetesen működött, csak én kudarcnak éltem meg, mert az nem családi utazás, hogy hárman kétfelé vagyunk.  Minden korábbi utunk ebben a tekintetben különbözött - ott nem voltak szigorúan kötött programok.  Leglfeljebb kinéztünk egy sétát, egy éttermet, vagy valamit, de ha épp M nyűgösebb volt, akkor nem mentünk, vagy nem akkor mentünk.  Nem érdekelt senkit.  Ha családi program volt, akkor egy telefon és mindent át tudtunk variálni.  Most nem.  Azt hiszem, ez volt, ami a nehézséget okozta - és egyben a lelkifurdalást is.  Mert éppen ezek a külső kötött programok miatt ez bizony nem volt baby led travel.  Nem a baba diktálta, hogy mit csinálunk, nem körülötte forgott a program, nem ahhoz igazítottuk, hogy neki mi lenne a legjobb.  Most sajnos neki kellett volna alkalmazkodnia és ez nem mindig ment - ezt pedig súlyosbította a buta módon leszervezett MMR oltása, ami miatt lényegében ő a teljes utazás alatt beteg volt.  Egy beteg kisbaba pedig nem alkalmazkodik - vagy csak nagyon korlátozottan.

Ezek a gondolatok voltak például a fejemben, amikor fáradtan, elcsigázva egy kiabáló kisbabával Dalma elindult vissza a szállodába, nekem viszont nem volt választásom, a rajtszámomért kellett mennem.  Dühös voltam magamra, amiért elszúrtam az oltás időzítését, rossz szülőnek éreztem magam, amiért egy fáradt és beteg egyévest ráncigálok időzónákon és kontinenseken át, hogy lefussak egy maratont, és képmutatónak éreztem magam, amiért a nagyvilág felé a baby led travel (azaz a babaközpontú utazás) fontosságát hangsúlyozom, de éppen annak az ellenkezőjét csinálom.  Szégyen vagy sem, de mindezen élmények és gondolatok miatt én a rajtszámért könnyekkel a szememben mentem.  Akkor ott az egész utat kudarcnak éltem meg, egy nagy hibának és haza akartam menni.  Ha akkor ott valaki a kezembe nyom három repjegyet, hogy tessék, mehettek, azonnal pakoltam volta és indulunk a reptérre.  Igazi mélypont volt.

A mélypontok sajátossága viszont, hogy onnan csak felfele vezet út.  Dalma sikeresen megnyugtatta M-met, sétáltak egy nagyot, talán még aludtak is.  A rajtszám átvételkor megcsapott a maratonok illata és egy kicsit visszarázott a másnapi futás gondolatába - bár még mindig fogalmam sem volt, hogy miképp fogom túlélni azt nulla felkészüléssel.  Dalma továbbá azt is elintézte (bár ebben valószínűleg segített az IHG Diamond szintű tagságom), hogy a maraton után visszamehettem a szállodába lezuhanyozni és átöltözni.  Azaz hamar jobbra fordultak a dolgok.  De éppen ezért fontos mindezt leírni másoknak is és magamnak is.  Az idő megszépíti az emlékeket, hajlamos lennék elfelejteni a szervezési hibákat, a kellemetlenséget, a konfliktusok forrását.  És bárhogy is nézem, három maraton még elvileg hátra van a hat leghíresebb közül...

Azon túlmenően viszont, hogy voltak kellemetlen / esetlenül szervezett részei az útnak - amiből levontuk a tanulságot - nem szabad elmenni szótlanul amellett, hogy izgalmas kalandokon voltunk túl, voltak olyan részek is, amikor remekül éreztük magunkat hárman, amikor boldogság, mosolygás volt, szép helyeken néztünk meg nagyszerű dolgokat és irtó jó dolognak érezzük, hogy mindezt megosztottuk a lányunkkal is.  Igen, tisztában vagyunk vele, hogy semmire nem fog emlékezni az útból.  De a videók, a fotók, a mi emlékeink azok megmaradnak.

Hogy konkrétumokat is mondjak: mindig mókásnak tartom, amikor az időeltolódás miatt abnormális időpontokban csinálunk dolgokat.  Most például ilyen volt a reggeli.  Mint a fentebbi google maps képen látszik, reggel fél ötkor mindkárman körülményekhez képest kipihenten kerestük, hogy hol fogunk reggelizni?  Nekünk nagyon bejön a Denny's lánc, amivel nagyon nem is kell előre tervezni.  Bárhol találni belőle a közelben egyet a nyugati parton, mindenhol ugyanazt adják, régen még olcsó is volt (a mostani úton tágra nyílt a szemünk az árak láttán) és egész nap nyitva van.  De tényleg, 24 órában.  Mint látható, öt percre volt kocsival a legközelebbi Denny's, amiben az árait leszámítva nem is csalódtunk.  Vicces volt a nem teljesen üres, de elég kihalt helyen reggelizni, ahova reggel hat körül kezdtek el megérkezni a korán kelők.  Kicsit olyan érzés volt ott és akkor reggelizni, mintha valami nagy road tripen lennénk, akiknek a biológiai órája már totál máshogy jár a többséghez képest.  Mintha valami nagy küldetésen lennénk, ami közben teljesen természetes, hogy reggel fél ötkor reggelizel.

Tetszett az időjárás.  Fú, az nagyon tetszett.  Hajnalban, októberben rövidujjúban?  Kinek ne tetszene az?  Tetszett a közlekedés, hogy végre nincsenek akkora dugók, mint itthon.  Imádtuk az állatkertet - ki ne imádná a világ egyik legjobb állatkertjét?  Tetszett a város, tetszett a táj.  Tetszett, hogy M-nek olcsón tudtunk jó minőségű ruhákat venni a mexikói határ melletti outletben.  Volt időnk bóklászni is egy picit, kilátogattunk Coronado szigetre is, itt forgatták a "Van aki forrón szereti" filmet, ami nekem nagy kedvencem.  A híres szálloda, ami a filmben egy floridai tengerparton volt, az valójában itt áll.  Volt időnk nagy sétára a tengerparton a jó levegőn, gyönyörködni a partvonalban.  A legjobb pedig az volt, amikor M kis arcán láttuk az érdeklődést, a felfedezni akarást.  Nyilván fogalma sem volt, hogy merre van, de pontosan tudta, hogy teljesen máshol, mint ahol szokott.  Tudomásul véve, hogy mennyivel jobb út is lehetett volna, összességében minden negatív dolog ellenére jó út volt.  Igyekeztük a maximumot kihozni belőle családilag, valamennyire sikerült minimalizálni az M-met érő negatív / fárasztó / kellemetlen dolgokat, amik szükségszerűen az utazással járnak és a vissza-vissza térő mosoly az arcán azt mutatta, hogy azért ő is jól érezte magát.