Ránk fért már egy nyaralás a mókuskerékben.  Persze kire mikor ne férne egy kis nyaralás?  De mi úgy gondoltuk, ideje megejteni az elmaradt nászutat, mert ha most nem, akkor soha nem lesz belőle semmi.  Persze nyilván ez is későn jutott eszünkbe ahhoz, hogy mi válogathassunk az úticélok közül.  Hasonlóan a chicagoi maratoni úthoz, amikor nem kapcsoltunk időben, most is valami hasonlót sikerült alkotni.  Mire kitaláltuk, hogy igen, menjünk, és mire kitaláltuk, hogy mikor, addigra nem volt hova.  Mert ha már nászút, akkor adjuk meg a módját: szerettük volna a még meglévő vouchereink közül az egyik 2-for-1 utalványt elhasználni.  De ahogy már írtam korábban: ezeknek bár hosszú távra és business classra vásárolva nagyon jó értékük van, vannak korlátaik is.  A legfontosabb, hogy limitált, egy járaton hány ülést lehet ilyen voucherrel megvenni.  És igen, minden járaton minden elfogyott, mire próbálkoztam.  Ilyen ez a játék sajnos.  Pár napig jegeltem a témát, hátha ihletet kapok, vagy valami ötletem támad.  Az nem támadt, de ismeretlen ok miatt a British Airways felszabadított néhány járaton üléseket, amikre sikerült lecsapni.  Az tehát eldőlt, hogy hova és mikor, kezdetét vette a tervezés.

Nem volt triviális a helyszín kiválasztása sem, mivel alapvetően csak a régió volt kötött, a konkrét helyszín nem.  Van, ahova az átszállás lett volna kényelmetlen, van, ahova a menetrend nem stimmelt, van, ahova számunkra kényelmetlen reptérre kellett volna kibumlizni.  Végül a nyertes egy általunk még nem ismert brit tengerentúli terület lett: Turks & Caicos Szigetek, eredeti nevén Turks & Caicos Islands, vagy röviden TCI.  Az egyik izgalmas dolog mindjárt a neve volt: nincs is magyar neve neki.  A másik izgalmas dolog az odajutás módja volt: a gép útközben megállt a Bahamákon.  Kb, mint a hetes busz: repültünk durván nyolc - kilenc órát Nassau-ba, leszállt a gép, aki odáig ment, leszállt, aki ment tovább, az maradt a gépen.  Tankoltak, takarítottak, személyzetet cseréltek és mentünk tovább.  Tényleg, mint egy távolsági buszon.

De térjünk a bejegyzés lényegére - az útmegszakításról majd írok egy másik bejegyzést - ami a repülés volt.  Hogyan repültünk bruttó 12 órát egy 18 hónapossal?

Az első és legfontosabb természetesen az ülőhelyválasztás.  A BA a kisgyerekes (2 év alatti) foglalásoknál ezt engedi ingyen, de mi mindketten arany státusszal bírunk, így nekünk amúgy is ingyen van.  Nem lebecsülendő dolog ez: fejenként és irányonként 40-50 ezer forint körül van csak a székválasztás díja, azaz kettőnknek összesen készázezer forintot takarított meg a gold kártyánk.  Felmerül a kérdés persze, hogy nem mindegy, hol ül az ember business classon?  Nagyon nem.  Mutatom, hogy milyen helyeket foglaltam magunknak.

Két dolog látszik azonnal.  Az egyik, hogy egy régi berendezésű géppel repültünk (23 éves volt a gép egyébként), hiszen a székek 2-4-2 elrendezésben vannak.  A felújított elrendezés 1-2-1.  A másik ami látszik, hogy a 15E és 15F székeket választottam - mégpedig nem véletlenül.  Szerintem ezen az elrendezésben kisgyerekkel ezek a legjobb székek.  Miért?  Talán egy fotón jobban látszik.

Ezek a székek bár menetiránynak háttal vannak, ez nem zavart minket.  Ami fontos volt nekünk, az a lábtérben található kis privát tér, ami egyetlen másik ülésnél sem található meg, csak ennél a kettőnél.  Itt a kialakítás olyan, hogy egy durván 1.5x1.5 méteres üres hely van, ahova nem jön senki.  Minden más szék lábtere olyan, hogy abba vagy belelóg valami, vagy mások mászkálnak át rajta.  Ha megnézed, akkor például a folyosó melletti lábtereken átmászik az egy sorral előrébbi, ablak melletti széken ülő utastárs.  Ez M-mel nem nyerő.  Ellenben a mi székeink előtti térre le tudtunk ülni M-mel játszani, mesét olvasni, ilyesmi.  De ne szaladjunk előre.  Csak azt akartam érzékeltetni, hogy szerintünk ilyen korú kisgyerekkel ezek a székek a legjobbak ezen a fedélzeten.

Kezdjük az elején, a csomagolással.  Több, mint három órába telt, de összepakoltuk a 44.5 kiló feladott csomagunkat és a fedélzetre szánt kézicsomagokat.  Három nagy feladott csomagunk volt: egy bőrönd, telepakolva, egy utazózsák, amiben az autósülés volt, no meg további ruhák és cipők, valamint egy utazó babaágy, amit egy külön írásban fogok bemutatni, mert szerintünk szuper.  Ezen kívül vittük a babakocsit a fedélzetre a hátizsákjában, egy gurulós kézit és egy hátizsákot, amiben M ételei, tartalék ruhája, játékai voltak.  Mindezen felül volt egy mini hátizsákunk is, amit M hozott a saját hátán, amiben két könyv és pár plüssfigura volt - ezeket mindenképpen ő akarta hozni, hiszen látta, hogy nekünk is van táskánk.

Nálunk ez kb a normális mennyiség, amit egy hétre viszünk, ha ismeretlen helyre megyünk.  És a sterilizálót nem is vittük már! :)  A csomagjaink természetesen M körül forogtak: minden eshetőségre legyen minden és mindennek a tartaléka is.  Vannak, akik azt mondják, hogy utazz minimális csomaggal és vedd meg, amire szükséged van.  Mi ezt óvatosan kezeljük.  Most például direkt kerestem, hogy pelenka milyen volt a boltban TCI-n és pont négyes nem volt sehol.  Nem az, hogy nem volt abból a márkából, amit szeretünk, hanem nem volt, pont.  Minket mondjuk ez nem zavart, mert vittünk eleget magunkkal, de van olyan egy kisebb szigeten, hogy valami épp nincs egyáltalán.

A reptéren már erősen nászút-hangulatban voltunk és ezen az a kb két perc várakozás sem rontott semmit, amit a First Wing bejáratánál kellett várnunk, hogy sorra kerüljünk.  A becsekkolás gyorsan ment, külön értékeltem, hogy az utazós babaágyat nem kellett nekem vonszolnom sehova, hanem jött érte személyzet és elvitte a túlméretes csomagokhoz, nekünk elég volt csak ott hagyni.  A feladott csomagok nem kerültek extra költségbe, ketten együtt hat csomagot adhatnánk fel, plusz a babakocsi és az autósülés.  Nem hiszem, hogy valaha kihasználtuk volna a maximum limitet, még akkor sem, amikor egyszer Ikeás babaágyat szállítottam feladott csomagként.

A biztonsági ellenőrzés gyorsan ment, nem volt semmi probléma a túlméretes folyadékainkkal, hiszen mindegyik gyári csomagolású babaétel vagy tej volt.  A First Wing egyik előnye nem csak a privát biztonsági sáv, azaz nem a reptér többi utasával osztozol rajta, hanem csak a First Wing többi használójával, de az is, hogy innen egy nyílegyenes folyosó és durván 50 méter vezet a lounge-ba.  Nem kell kimenni a terminálba sem, nem kell átvágni a reptéri boltok sokaságán sem. 

Durván másfél óránk volt, ami alatt két célunk volt.  Az egyik: megreggelizni, mert aznap még nem ettünk semmit és elmúlt reggel fél kilenc is (és öt körül keltünk).  A másik: M-nek az útra élelmet találni.  Ez egy kritikus pont volt.  12 órát fogunk a levegőben tölteni, M már régen normális kaját eszik, nem tejet, mint régen.  Három étkezést kell neki megoldanunk a levegőben, lehetőleg frissen és egészségesen.  A fedélzeti kajából vagy eszik vagy nem - ezt nem tudjuk előre.  De ha enne is: ha minden jól megy, nem lesz ébren, amikor az jön.  Durván dél körül szokott aludni egyet, és számításunk szerint valamikor délben kezdik majd el felszolgálni az ebédet is odafent.  Nem akarnánk ezért ébren tartani.  Mivel készültünk neki?

Egyrészt Dalma sütött neki gyerekpizzát, amit tudjuk, hogy szeret és fél napot kibír hűtés nélkül.  Ezt Dalma előző nap megsütötte, betetttük feldarabolva egy műanyag dobozba és a hűtőben várta az indulásunkat.  Másrészt Dalma sütött a süteményből is, ami szintén ízlik neki, ez is elvan fél napot hűtő nélkül.  Szintén előző este elkészült, feldarabolás, másik dobozba vele és kész.  Harmadrészt a tervünk az volt, hogy a lounge-ban található reggelis pultból felvágok neki két kolbászt karikákra és egy termoszos edénykébe teszem, ami elvileg öt órán át melegen tudja tartani.  Tettem mellé krokettet is, hátha eszi majd azt is.  Igen, igen, tudom, nem szép dolog a kitett kajából bezsákmányolni és elvinni az útra.  Talán kisbabáknál nem olyan tahó dolog ezt megtenni, mintha magamnak vittem volna, nem?  Mint az a fenti képen látható, saját célra a helyszínen fogyasztottunk, nem voltunk suttyók.  Mivel sem aznap, sem másnap nem tervezett egyikünk sem vezetni, nem takarékoskodtunk a pezsgővel.  Elvégre valahol a világon már biztosan elmúlt dél...

A beszállításnál a gyerekesek voltak az elsők - voltunk egy páran.  Szegény gyerektelen utasok, reméltem, hogy elviselhető útjuk lesz.  Ilyenkor egy kicsit mindig izgulok: mások súlyos pénzeket fizetnek ki egy síkba hajtogatható ülésért és a kiszolgálásért és nem számítanak arra, hogy gyereksírást kellene hallgatniuk.  Egy kedves idősebb néni ült mellettünk - azaz velem átlósan szemben - akinél szabadkoztam, hogy reméljük nem rontjuk majd el az alvását.  Mosolygott, hogy nem probléma, jól alszik.  Egyébként tényleg nem ébredt fel M sírására és az út végén sem volt morcos.  Sőt, megjegyezte, hogy M nagyon aranyosan viselkedett.  Ez egyébként visszatérő aggodalom a gyerekesektől és visszatérő kérdés a gyerektelenektől.  Persze minden baba más, a miénk akkor sír illetve akkor hangos, ha valamit nagyon nem akar csinálni, de muszáj.  Becsatolva lenni, amikor mászkálni akar.  Ilyen nincs gyakran, de van, az tény.  Ilyenkor a szülő feladata megnyugtatni, lecsillapítani.

A székek elrendezése talán jól látszik a fenti képen, ezt beszálláskor lőttem, amikor még tollászkodtunk és fészkelődtünk.  Sajnos tárolórekesz nincs sok, így az utazás alatt kreatívnak kell lenni, hogy mit hova teszünk.  Látható talán az is, hogy a szemben ülő utasok között egy felhúzható paraván van, hogy mégse egymás arcát nézzük - ezt fel is húztuk az út során.  Nem a legnyerőbb kabinelosztás, nincs mit szépíteni ezen.  Amikor ezt kitalálták, úttörő volt a piacon, de ma már alaposan eljárt felette az idő.

Amikor M aludt, akkor víszintesen aludt rajtunk, ez látható a fentebbi képen.  Ilyen az ideális utazás amikor kényelmesen fekszel, a lányod szuszog rajtad, egy kézzel kortyolod a borodat, a másikkal tartod, hogy le ne guruljon rólad.  Ilyen volt a visszautunk, amikor M rajtam aludt.  Odafele Dalmán aludt és sajnos ez nem tartott sokáig: az ebédnél a tálcák csörömpölése felkeltette és nem is aludt vissza.  Le a kalappal előtte, hogy az út hátralévő részét ébren tudta tölteni, mindössze 50 perc alvással a háta mögött.

Amikor ébren volt - és ez volt lényegében 11 órán át, akkor pedig le kellett foglalni.  Már nagylány, már sétálni akar, foglalkozni kell vele, nem lehet leültetni és várni, hogy úgy maradjon.  Elunja magát.  Felváltva olvasgattunk neki, énekeltünk, ettünk, firkáltunk egy füzetbe, mentünk egy kört a gépen, majd kezdtük elölről.  Pár sorral előrébb volt egy ázsiai kislány a szüleivel, akik a Bahamákra mentek.  Az anyuka kicsit törte az angolt, a három és fél éves kislánya fordított mandarinról angolra.  Odajöttek hozzánk, a kislánya lekuporodott a földre a miénk mellé és kicsit játszottak együtt.  Színeztek, füzeteket lapozgattak, ilyesmi.  A másik mama nagyon fáradt lehetett, mert nemsokára arra eszméltünk, hogy gyerekmegőrző lettünk: ő visszament az üléséhez lefeküdni aludni.  Párszor elsétáltam a lányokkal arra, mikor a köröket róttuk a gépen, befele fordulva aludt.  Később azért vissza - vissza nézett és egy fél óra után a kislányt is visszavitte a saját székébe.

Repülés közben a fedélzeten szinte mindent bejártunk.  Az üzleti osztályon mentünk a legtöbb kört, praktikussági okokból.  Egyrészt itt kevesebb ember is volt, másrészt mivel itt mindenki ágyba hajtogatott széken feküdt, nem volt nagy forgalom sem.  A turista osztályon gyakran mozgatják meg elgémberedett lábaikat az utasok és ilyenkor nem tudunk M-mel elsétálni az amúgy is szűk folyosón.  Továbbá tudtunk köröket is menni, mivel a kabin is nagyobb volt.  Volt benne izgalmas folyosó, lehetett figyelni, ahogy a konyhában az ételek készülnek.  Az étkezések közöttre kirakott nasikat is végig lehetett nézegetni egyesével.  A személyzet kedves volt, de az utasok is, akik mellett elhaladtunk.  Volt, hogy elsétáltunk egészen a gép legvégébe is.  Aki éppen ébren volt és látott minket, többnyire kedvesen integetett is.  M nem unta meg a mászkálást - mi annál inkább.  Ilyenkor volt, hogy visszamentünk az üléseinkhez és megpróbáltunk olvasni.  Volt kis ugrálás is a párnákon, volt incselkedés és bújócskázás a mögöttünk ülőkkel, ha éppen figyeltek.  A mi fő célünk az volt, hogy tablet és képernyő nélkül foglaljuk le.  Tudjuk, hogy el fog jönni a pillanat, amikor ki sem lehet venni a kezéből a tabletet.  Sok olyan pici babát látunk, akik egy évesek sincsenek és a szülő a kezükbe nyomja a telefont vagy tabletet.  Mi ameddig csak tudjuk, késleltetni akarjuk ezt.  Éppen elég amikor videotelefonálunk a rokonokkal, vagy régebbi fotókat nézegetünk képernyőről.  Ezen az úton is sikerült még tartani magunkat ehhez, aminek mindketten nagyon örültünk.

Sima volt az út?  Nehezen tudtuk továbbra is megoldani, amikor ülni kellett.  Például amikor turbulencia alatt bekötve kell ülni, de M mászkálni akart.  Akkor sajnos sírás van és néha nehéz volt lecsillapítani.  Vagy az egy óra várakozás a földön a személyzet-csere alatt.  De legalább akkor sétálni lehet.  Ezeket leszámítva nem volt semmi gond.  Az étellel sem volt probléma, evett ahogy terveztük, ivott is sok vizet hozzá.  Nyilván relaxálóbb lett volna filmet nézni közben és aludni, de abban nincs kihívás :).  Egyébként a 12 órás út alatt egy két órás filmből egy óra tíz percet tudtam nézni - ebben benne volt az az 50 perc is, amíg M aludt.  Szóval nem egy klasszikus pihentető út volt, de nem panaszkodom.  Pihentetőbb lett volna egy kisebb csemetével, de M már túl nagy a lehajtható mózeskosárhoz, ami a fedélzeten van.  Már nyolc hónaposan is nagy volt hozzá egy picit.  Túléltük, az utastársak sem morogtak, leszálláskor mosolyogtak M-re, aki nagyon élvezte az utazás néhány szakaszát.

Könnyebb-e egy másfél évessel utazni, mint egy fél évessel?  Határozottan nem.  De élmény volt.  Nagyon jó volt látni, ahogy rácsodálkozik új dolgokra, amely dolgoknak fél órával később integet, hiszen már ismeri őket.  Ahogy mosolyogva próbált énekelni velünk.  Ahogy bújócskázott a mögöttünk ülőkkel és közben kacagott.  Ahogy séták között megpihent az ölünkben.  Sok apró élmény volt az utazás alatt is.  Az egyik ilyen élmény például az volt, hogy a hazaúton lett meg M százezredik lerepült kilométere.  Egészen pontosan a fenti ábrán látható úton, azaz a Bahamákról London felé visszafele repülve.  Ha a matekot nem rontottam el, akkor a százezredik kilométer valahol oda esik, ahol a piros vonal metszi a világosabb hátterű részt.

Nem, nem vagyunk megszállott gyűjtők, nem repültünk csak azért, hogy szaporodjon a távolság.  Csak így alakult, és ha már így alakult, megemlékezünk róla.  Mondanám, hogy százezer kilométer 18 hónap alatt, de csalás lenne, mert a terhesség alatti repüléseket is beleszámolva jött ki ez az érték.  Azaz technikailag 18 + 6 hónap alatt, mert az első trimeszterben nem repültünk sehova, a magzat biztonságát szem előtt tartva.  Kíváncsi vagyok, mikor jön össze neki az egymillió repült kilométer, ha egyáltalán?  A mai repjegy árakat elnézve biztosan nem a közeljövőben...