Nem életem legjobb szervezése volt M második amerikai útja, ezt el kell ismerni. Dalma rám bízta az egészet, mert általában racionális döntéseket hozok és jó áron igyekszem megszerezni a jegyeket. Nos, ez most nem annyira sikerült. Ahogy már írtam róla korábban, az őszi amerikai utunk teljes egészében a maraton köré volt építve. De sajnos lemaradtunk a triviális és olcsó megoldásról, mivel azok a típusú jegyek, amelyekkel utazni akartunk, már nem voltak elérhetőek. Lényeg a lényeg: ugyan szuboptimális, de a lehetőségeket maximálisan kihasználó megoldás született, amelynek része volt San Diegoból eljutni Chicagoba. Ami számunkra új és ismeretlen terület volt: még sosem utaztunk USA belföldi első osztályon.
A repülés picit másképp néz ki Amerikában, mint itt. Apró különbségek ezek, de pont elegendő ahhoz, hogy kibillentsen az éppen csak megszokott komfort zónánkból. A legérdekesebb nekünk, európai utakhoz szokott embereknek az a valódi üzleti osztály a gépeken. Itt meg is állhatunk egy pillanatra. Most business class (üzleti) vagy first class (első)? A terminológia más a két kontinensen. Európában a rövidtávú járatokon, amelyet leginkább mindenki keskenytörzsű géppel repül, két foglalási osztály van: üzleti (business) és turista (economy). A kettőt az a bizonyos függöny választja el. A turistához képest ami többet kap az ember a gép elejében, az az étel- és italkínálat, amiért már nem kell fizetni (kifizette az utas a jegyárban), több csomagot tud feladni, illetve 2x3 székes elrendezés esetén a középső székek minden sorban blokkolva vannak, üresen maradnak. Jó esetben - volt már olyan út, ahol nem maradt üresen. Amely gépekben az elrendezés 2x2 szék (például az Embraer gépeken), ott a melletted lévő szék marad üresen (kivéve, ha nem, mert kell a hely). Maga a szék pontosan ugyanolyan szék, mint a turista osztályon. Se nagyobb lábtér, se jobban hátradöntés nincs, sőt, a modern gépeken egyetlen széket sem lehet semennyire hátradönteni. Összeszámolták ugyanis, hogy évente mennyi pénzt kell költeni a mechanizmus javítására, valamint mennyivel nehezebb a dönthető szék, mint a stabil. A súly pedig nem jó, hiszen cipelni kell, a több súlyhoz pedig több üzemanyag kell. Ha pedig több az üzemanyag, annak megint csak súlya van, amit reptetni kell, tehát még több üzemanyag kell. Szó mi szó, a business class Európában keskenytörzsű gépeken nem valami nagy kaland, mondhatni pénzkidobás. Sokkal kényelmesebb turista osztályon a vészkijárati sorban utazni. Mindez amúgy költséghatékonysági okokból van így, különös tekintettel a mozgatható függönysorra, ami elválasztja az üzleti utasokat a turistáktól. Ezt a függönyt a foglaltsági adatoknak megfelelően lehet mozgatni. Ha sikerült sok üzleti utasnak eladni jegyet, akkor a függöny hátrébb kerül, ha nem annyit sikerült eladni, akkor előrébb. A legkisebb business class, amit láttam, két sor volt, a legnagyobb 13 sor.
Amerikában másképp csinálják. Először is, a terminológia: first class (első osztály) és main cabin (fő kabin) van, ami lényegében a business és economy megfelelője. A nagy különbség a székekben van. Itt nincs mozgatható függöny, mivel a gép elejében nem ugyanolyan székek vannak, mint hátul. Itt valóban kényelmesebb, párnázottabb, szélesebb székek vannak - gyakorlatilag fotelek.
Az ülések között kényelmes, széles karfa van, amelyből hátul pohártartó is lenyílik. A lábtér nagyobb, a hely is több. Izgatottan vártuk, hogy milyen lesz így utazni majd. De ne szaladjunk előre, hiszen az utazás a reptéren kezdődik. Ami sajnos a legtöbbször egy idegesítő, kellemetlen tapasztalat rögtön az indulásnál. A nyomorgás, a tömeg, a két órával előtte kiérés, majd aztán tétlenkedés a terminálban, a sorbanállás, a pakolás a biztonsági ellenőrzésnél. Csupa olyan dolog, ami nélkül sokkal kellemesebb lenne a nyaralás. Ez az egyik oka, hogy amikor tehettük, business classon utaztunk és ezért igyekeztünk most is így tenni. A rémálom így tud élménnyé változni és a nyaralás így tud kellemesen indulni. Vagy a mi esetünkben - folytatódni.
Természetesen a lounge-ba bejutást is másképp csinálják az amerikaiak. Reptere válogatja és légitársasága válogatja, de a szabályok komplexebbek, mint Európában. Mi az, amihez mi hozzászoktunk itt? Ha valaki üzleti jegyen utazik, akkor jár hozzá a váró belépés is, ahol reptértől függő színvonalon, de ingyenes szolgáltatások várják. Az étel - ital alap, beleértve a mindenféle alkoholt is, nagyobb reptereken van emellett alvószoba, zuhanykabin, szauna, irodai szolgáltatások, komplett étterem is. Kisebb reptereken nyilván megreked a színvonal a szendvics - kóla - sör szentháromságban.
Az út előtt már előre kikerestem a lounge lehetőségeket a san diego-i reptéren. Mivel ez egy kisebb reptér, nincs saját American Airlines (AA) lounge, csak partner lounge van, amit az Aspire Lounge üzemeltet és az ő nevén fut. Ez az egyetlen lounge a reptéren. Számunkra meglepő módon egy first class jegy nem enged automatikusan bejutást, csak a nemzetközi jegyek. Azonban oneworld arany fokozattal belföldi út esetén is beengednek - ez a passzus vonatkozott ránk. Érdemes alaposan elolvasni előre a feltételeket, amelyek mindig elérhetőek online, hogy ne ott érje kellemetlen meglepetés az embert.
Maga a lounge átlagos volt, találtunk M-nek zöldségeket, magunknak hideg ennivalót. Érdekes, hogy az alap alkoholokon kívül a többi feláras volt. Nem mintha a maraton előtt pár nappal kifejezetten alkoholra lett volna szükségem, de érdemes tudni.
A lounge-ról nagyjából ennyit érdemes tudni. Ezen túlmenően további érdekesség volt nekünk, hogy M-nek nem volt saját repjegye. Ez már korábban is feltűnt és nem is értettem. Belföldi úton az egyik szülő jegyén van egy +infant jelölés, de ennyi. Se a neve nem lényeges, sem semmi. Fura volt, de végülis határt nem léptünk át és a buszon vagy a vonaton sincs feltétlenül saját jegye. Nekünk európaiaknak fura volt, hiszen mi a legtöbb repülésünk alkalmával határt is lépünk át, nekünk más a természetes.
Maga a repülés eleinte sima ügynek tűnt. Gondoltuk mi. Hiszen alig pár napja repültük át az óceánt, mi baj lehet? Híres utolsó mondások, ugye. De teljes mértékben csak magamat okolhatom. M beteg volt az MMR oltástól, két napja nem evett rendesen, két napja hol volt láza, hol nem. Az időeltolódás nem volt akkora probléma, de nyilván nem segített az sem. Mindez együtt elegendő volt, hogy az eddigi legkeményebb, legkeservesebb négy - öt órának nézzünk elébe. Persze mi ezt ekkor még nem tudtuk, a lounge-ban, még mosolygós volt, játékos és pár darab uborkát is elnyammogott.
Néha úgy tűnt, aludna, de persze nem volt alvás. Próbáltunk énekelni, inni, enni, játszani, mesélni. Semmi nem működött. Valószínűleg utáltak minket körülöttünk, de nyilván nem szándékosan csináltuk mi sem. Ellentétben M-mel, mi igenis fáradtak voltunk az időeltolódástól - az induláskor a biológiai óránk szerint késő este volt - a gyakorlatban ebédidő után voltunk. Emiatt kicsit ingerlékenyebbek voltunk egymással is, türelmetlenek voltunk, próbáltuk egymás kezéből kivenni M-met, ha nem sikerült lenyugtatni. Voltak csendesebb időszakok, de igazából szegény majdnem végig sírt.
Mindenesetre túléltük, ha nem is egyszerűen. Fontos volt néha emlékeztetni magunkat, hogy nem direkt szivat minket M, hanem egyszerűen nem tudja magát még máshogy kifejezni. Mit csinálhattunk volna másképp, hogy ne ilyen legyen az út? Mit javaslunk mi a minket olvasóknak, ha megkérdeznének minket? A legnagyobb hiba egyértelműen az oltás időzítése volt, de ezt felesleges részletezni, már említettem többször. Az utazás napon belüli időzítése szerintem jó volt. Dél - kora délutáni indulás, kora esti érkezés (az időeltolódás miatt) szerintem jó volt. Az talán kevésbé, hogy a nyugati partra érkezésünk és a továbbindulásunk között csak három nap telt el. Ezt lehetett volna hosszabbra venni, de sajnos a szabadságaink ezt nem engedték. Ha újra kellene tervezni, több időt hagynék az utak között, minimum négy napot jó szánni az akklimatizációra, ellenkező esetben nagyon vékony lesz a határvonal az utazás és M hurcibálása között. Mondom ezt most, de egy hónap múlva megint lesz két utunk, ami között két nap lesz csak - ezen sajnos megint külső okokból nem tudunk módosítani. De ez egyértelműen nem követendő példa, sőt.
Leszállás után viszonylag hamar meglettek a csomagok, autót nem béreltünk. Nagyvárosban, ahol jó a tömegközlekedés, nem hinném, hogy praktikus lenne. A reptérről taxival mentünk a belvárosba, ahol a szállásunk volt, ezen a forgalomnak köszönhetően egy órás úton M nagyon csendes volt, valószínűleg kimerült a kiabálásban. A szállodában megszakadt a szívünk olyan aranyos volt: alig tudott ébren maradni, de mosolygott. Sőt, nem is csak mosolygott, egyenesen kuncogott magában, ahogy fürdés után a puha törölközőben az ágyon feküdt. Remélhetőleg érezte, hogy megérkeztünk, vége van a napnak, nem abajgatjuk már ma tovább utazással és szemmel láthatóan nagyon megbékélt a helyzettel. Időnként ásított egyet, majd a félig lecsukott szempillákat kinyitotta, alaposan megnézett, majd először egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami pár másodperc után fogvillantós, széles nevetéssé alakult. Egészen a következő ásításig. Ezek azok a pontok, amikor mindent elfelejtesz és csak boldog vagy, hogy a fáradtság és a kimerültség rétegei alatt valahol mélyen azért ott van még a vidámság, a játékosság és a boldogság is, ha nehezen is tud a felszínre törni időnként.
Leckék. Azok voltak bőven, amiket megtanultunk. Sajnálatosan egybecsúszott több hiba is, ami ide vezetett. Utólag könnyű okosnak lenni, de ahogy a közhely tartja: a tapasztalat az, amit pont azután kapsz meg, hogy szükséged lett volna rá. Pontosan így éreztem magam, mikor nyugovóra tértünk, hogy másnap kezdetét vegye a maraton előtti nap.
